HU RO EN
Ízelítõ egy erdélyi utazásból!

Ízelítõ egy erdélyi utazásból!

Már régóta készülök, hogy levelet írjak, és tudassam Veled, hogy mi jól vagyunk, és, hogy mindenki egészséges. Tudjátok, hogy mennyire szerettünk volna Erdélybe kirándulni, és ez a vágyunk végre beteljesült. Elõzõ leveledben írtad, hogy hamarosan Ti is szeretnétek Székelyföldre utazni, ezért egy kicsit részletesebben írom le az élményeinket: Szinte semmit nem tudtam a Székelyföldrõl. Apám néha mesélt a vidékrõl, világháborús élményeirõl, de nem ragadtak meg igazán a részletek. Felnõttem tehát úgy, hogy a valamikori Magyarország egyik leggyönyörűbb vidékét egyáltalán nem ismertem. Talán annyit tudtam, hogy magyarok laknak ott, székelyek, tudtam a góbé humorról, Tamási Ábelje még némi ismeretet - de inkább csak olvasmányélményt - oltott belém. Aztán - valamikor a 80-es évek egyikén - végigjártuk a vidéket, de a buszos kirándulás fáradalmain kívül nem maradt meg bennem csak néhány foszlány-emlék: A korondi fazekasságról, a Gyilkos-tóról, vagy a székelyek "fõvárosáról" Székelyudvarhelyrõl.

Nemrégen a budapesti Turisztikai Vásáron elbeszélgettem Nagy Árpáddal, aki Kulcsosház -üdülést ajánlott fel, székelyföldi kirándulásokkal tarkítva. A családom rögtön ráhangolt a kirándulásra. A barátom családját sem volt nehéz meggyõzni, hogy együtt utazzunk Erdélybe.

Amikor végre elérkezett a nagy nap, és megérkeztünk Székelyudvarhelyre, a Székelyföld szívébe, már várt a gazdánk. Együtt mentünk ki a Zetelaki Víztározó -hoz, és ettõl kezdve, már minden, mintha a felhõk között történt volna, mennyeivé változott, mert kiderült, hogy nem az odautazásunk a lényeg, hanem az ottlétünk. Kis csapatunk nem az utazás fáradalmaival, nem is a csomagok kipakolásával volt elfoglalva, hanem lesietett a karnyújtásnyira lévõ tópartra. Csodásan tiszta víztükrével, finom remegésével, a tó látványa lenyűgözött. Bõrünkön éreztük azt a remegést, a finom fodrok rengetege elragadta tekintetünket, és nem engedett megmozdulni. Ott látom magam az óta is, minden visszagondoláskor: csak állok, és "szó bennakad, hang fennakad, lehelet megszegik". Gazdánk átadta a ház kulcsát és elment. Átadta: elmondott mindent, ami szükséges elmagyarázta, mesélt arról, hogy hova érdemes elmenni napos kirándulásokra, megadta a telefonszámát, hogy bármikor, bármiért hívhatjuk, és elment. Furcsának találtam, hogy napokig nem jön vissza megnézni, hogy szétvertük-e a házát, de végül megértettem, hogy miért: tapintatból. Nem akarta bennünk azt az érzést kelteni, hogy ellenõriz. Elment, mintha ránk íratta volna a házát, és kiderült, hogy ez, egy alapvetõ székely magatartás: bizalom az iránt, aki belépik a székely ember portájára. Gyakori is a székely kapukon a felirat: "Vendégszeretõ e ház gazdája, de a gonosz embert furkós bottal várja".

Hét napot töltöttünk a gazdánk házában, olyan környezetben, amelyrõl korábban álmodni sem mertünk volna: Körülöttünk a felmagasló dombok, távolabb a hegyek, a sötéten-zöld fenyvesek mintegy karnyújtásnyira. A tiszta, rendezett udvarra a belépõ, egy szerencsésen megmentett 125 éves székely kapu. Az egyszerűen, de igényesen berendezett házban és a két bungalóban mindent megtaláltunk, amire a kirándulás alatt szükségünk lett. Az udvart gémes kút, filegória és tűzhely varázsolta igen hangulatossá. Most is ott szeretnék ülni a filegória padján: eszünk, beszélgetünk, sörözünk, és teljesen nyitottakká válunk. A gyerekek is megtalálták ki-ki a magának legmegfelelõbb játékot: lábteniszeztek, kosárlabdáztak, asztaliteniszeztek, a kisebbek hintáztak és bújócskáztak. Az útikönyvek, a gazdánk ajánlatai és az Erdély-térkép segítségével öt egynapos kirándulást terveztünk, de kiderült, hogy már a második nap után "tervet szegtünk".

A PARAJDI sóbányát választottuk elsõ kiruccanásként. Aki még nem járt a föld gyomrában, az nem érezheti azt, hogy az ember mennyire kicsi a Földön. Kinn, ha a távoli csillagokat nézed, érzed a messzeséget, de a föld alatt, az ember-vájta tárnákban az elérhetõ, megfogható magasság végtelenné lényegül. Minden lenyűgözõ odalenn, csak idõnként, ha feltekintesz a falakon, a végtelen-messzinek tűnõ mennyezeten a vaskos, szürkés-fehér sórétegekre, a rácsodálkozás lelki tükre kicsit behomályosodik, érzed önmagad határait, és amikor lejárt a benti program, kinn az égre nézel, és talán csak annyit suttogsz fogaid között: uhh!, ez csodálatos volt.

Utána SZOVÁTA következett, a Medve-tóval, az öreg, brummogó sűrűn sós vizű medvemacival, amiért a gyerekeink legalább hetente ígéretet csalnak ki belõlünk a következõ, minél hamarabbi kirándulásra. Tudom, hogy mitõl van, de mai napig sem értem: hátamra feküdtem a vízen, és - akár egy fatuskót - elmeríthetetlenné tett a tömény sósvíz. Kisfiamból a sós víz kiszívta a fóbiát, és már az elsõ nap megtanult úszni. Záráskor könyörögnünk kellett, hogy hagyja már abba a "vízen járást", mert teljesen átlényegül. Csak hatalmas ajándék-ígéretek mellett volt hajlandó partra szállni. Soha ilyen jól nem esett a vacsora a gyerekeknek. Nem kellett már unszolni õket, hogy "egyél kisfiam". A hegyi levegõ és a sós víz megtette a hatását.

Döntés szerint mindenki addig alhatott volna, amíg bele nem fárad, de amint a felkelõ nap rásütött a telekre, a verõfényben, a bódítóan friss levegõn a gyerekek percek alatt fellármáztak, és egy kiadós reggeli után erdõ- és patak-túrára indultunk. Elmerültünk a kápráztatóan gyönyörű és még tiszta természetbe! Bejártuk, bebarangoltuk a környéket. A tó, az erdõk, a patakok: csak bandukoltunk, és csorgott belénk az élményözön, páfrányligetek, óriás mohaszõnyegek, mesebeli égig érõ fenyõfák - természetes botanikus kert az egész környék. Ha magam nem is, de láttam gyakorlott halászt pisztrángozás közben: azt nekem is meg kell tanulni! Ezt már eldöntöttem, mert azt a ficánkolást, amit a pisztráng elkövet, ha tévében látja az ember, annyi, mintha öltönyben szaunázna. Azt látni kell, azt érezni kell. Majd jövõben, döntöttem el magamban, és titokban - persze - örültem, hogy a gyerekek már ott helyben készülnek a következõ erdélyi utazásra. Egyik barátunk gombaismerõ, és egy egész kosár teljesen friss, egészséges gombát szedtünk. A "gombakompótokból" fõzött paprikás, vizet sem vihet a frissen szedett rókagomba, és ízletes vargánya keverékének. Este a tábortűz mellett fõzicskélés: szelet hús, ráöntve a gombapaprikás. Még önmagamnak is csak ritka, kedélyes pillanataimban mesélek arról az íz-élményrõl, a vacsora lukulluszi magasságáról. Fenséges volt. Azt, úgy még meg kell ismételni!

Úgy döntöttünk, hogy másnap a SZENT ANNA-TÓ-ra kirándulunk el. A reggeli levegõ másodpercek alatt teljesen felébresztett. Ott ébredés után nincs tömbház-kábultság tíz-tizenöt percig: fölébredtél, és teljesen friss vagy. Tekintetet kapkodó, dombos, hegyes tájakon jutottunk el - viszonylag jó aszfaltúton - a krátertó peremére, magasra, mintha a felhõk közé emelkedtünk volna a sok szerpentinen, aztán egy nagyon meredek, kanyargó út következett leereszkedõben egészen a tó közelébe. Azelõtt próbáltuk elképzelni a tavat. De az, amikor a valóságban elénk tárult, bizony csak pislogtunk egymásra, hogy mennyire fejletlen a természet-képzelõerõnk. Így jártuk körbe, végig csodálkozva, a tavat a délelõtti sziporkázó napsütésben. Fürödtünk, napoztunk fenn a magasság mélyén, ahová egy vulkánkitörés következtében - szinte a világ gyöngyszemeként - tóvá gyűlt a kristálytiszta víz. Búcsúznunk kellett a lenyűgözõ tó környezetétõl, mert már esteledett, várt az új otthonunk - bizony, már így gondoltunk szálláshelyünkre -.

Megtörténhet, hogy a kirándulásokból egy- egy részlet kimarad a visszaemlékezéskor, de az a nap, amikor a házigazdánk ajánlatára Venci bácsival szekértúrán vettünk részt, annak egyetlen perce, egyetlen mozzanata se esik ki az emlékezetbõl. "Nna, pálinkás jó reggelt", kiáltott be a bácsi a kerítésen, amikor megérkezett a lovas szekérrel. És ez nem vicc volt a részérõl, mert elõ is vette a pálinkát, és körbekínálta nekünk. Az ottani szilvapálinkából, - fõként reggel - egyetlen korty rögtön aktívvá teszi az embert, így hát, percek alatt valamennyien a szekéren ültünk, és: "Cúú, te Fecske", indultunk is. A gyerekeknek sorra megengedte a jó öreg, hogy gyeplõzzenek, vezessék a lovat, és az az élmény nekik világraszóló lett. Közben Venci bácsi csak mesélt, mesélt, ki nem fogyott a történetekbõl, a vicces mondókákból. Az õ ízes, választékos beszéde, a góbés humora, amit alig lehet követni, az egyik legmagyarabb nyelv, amit valaha is hallottam. Minden fáról, dombról, patakról, ami utunkba került volt érdekes mondandója. Nem tudnám elmondani minden útelágazás, kanyar és emelkedõ nevét, de amikor a Venci bácsi által kiválasztott tisztásra értünk, megállította a lovakat, leszálltunk, és azt mondta a gyerekeknek: "Nna, kisuraim, itt van a Mennyország". A gyerekek megszokásból felnéztek az égre, de Venci bácsi folytatta: "Mennyenek akárhova a nagyvilágon, ilyen szép országot (nyilván a Székelyföldre gondolt) nem találnak. És igaza lett: volt ott gyep, patak, erdõ, domb, kiemelkedõ sziklaorom, vízesés. A jó öreg a gyerekekkel rõzsét gyűjtött, megtanította õket, hogy kell egy embernek, ha "kinn" van, rendes tüzet gyújtania. Nyársat vágott mindenki, és õ minden mozdulatot úgy magyarázott, hogy közben a hasunkat fogtuk a nevetéstõl. Aztán következett a szalonnasütés. Az ismét rendkívüli, ahogy Venci bácsi bal kezében tartotta a kenyeret, a szalonnát és a hagymát (mert a sajátját nem vágta fel elõre), és jobb kezében a bicskájával, ráérõsen falatozott. Életünk egyik legszebb napjává vált az a délutánba torkolló szekértúra. Visszafele igyekeztünk, mert gazdánk meghívott egy valódi parázson sült kürtõskalács kóstolóra. Venci bácsi megsimogatta a gyerekek buksi fejét, és azt mondta nekik, hogy "jövõben osztán sokkal messzebbre menyünk, ha élünk". Nagyon-nagyon megszerettük a víg kedélyű Venci bácsit. Mire visszaérkeztünk, már javában parázslott a szén a kemencében. A gyerekek türelmetlenül zsongták körbe házigazdánkat: nem lehetne-e, legalább az elsõ kürtõskalács készen. Persze, mindnyájan ott lábatlankodtunk a kalácssütésnél, a türelmes magyarázatok és a mesterségellesés révén, meg is tanultuk a fortélyokat, és megjegyeztük a lényeget: a legfinomabb kürtõskalácsot a zetelaki tónál, a szabadban, parázson lehet sütni. Este "pityóka tokány" vacsora, kupicából szilvapálinka (tüzes víz a javából), ami úgy megbizseregteti az ember minden egyes tagját, mint a nyári szellõ a rezgõnyárfa leveleit.

Másnap a Békási-szorost és a Gyilkos-tót vettük célba, mert, már hallottunk ismerõseinktõl, mennyire csodálatos a vidék, és - talán - éppen ezért döntöttük el, hogy mindenképp ellátogatunk oda. A gyönyörű Tolvajos-tetõn át (895 méter magasságban) jutottunk át a Hargita hegységen a Csíki-medencébe, és nem hagyhattuk ki, hogy megnézzük a Csíksomlyói búcsúhelyet, a lenyűgözõ templommal, ahová Pünkösdkor hívõk és nem hívõk százezrei zarándokolnak el. Hogy nem másztuk meg a Kálvária-dombot, és nem néztük meg a Salvator kápolnát, az idõhiány miatt történt. Jövõben biztosan megéri külön elmennünk oda.

Gyergyószentmiklóstól - már rövid utazás után - teljesen megváltozik a táj. Száznyi apró patak csörgedezik elõ a mohás talajú, egyenes szálú fákból álló erdõkbõl, majd következnek a szerpentinek. Mintha mennyei utakon járna az ember, azonossá kell válni a környezettel, hogy fel ne kiálts meghatottságodban. Az ijesztõen, meglepõen gyönyörű szurdokvölgy, a szűk átjáró és alagutacska, az embert egy valós csodaországba vezeti. A Gyilkos-tó pedig, ahogy belemélyed a völgybe, körülötte a csupaszon kiemelkedõ sziklákkal, mintha a "Székely Olümposz" lenne, s míg más erdélyi tavaknak a föld õstörténetébe vész keletkezésük, a Gyilkos tó születési évét is ismerni: "De a mindig csudásan működõ természet 1837-ben a völgy egybekeskenyülésénél összeontott két hegyfokot (...) elzárta a völgyet, mely több éveken át megtelve a vízben gazdag két pataknak odarohanó kristálycseppjeivel, elõállott a Gyilkos-tó, így neveztetve a felette levõ havasról." (Orbán Balázs)

Másnap csomagoltunk. Készültünk hazamenni. Készültünk, de mindenki csendben, kényszeredetten, csomagolta holmiját. Nehéz volt otthagyni azt a helyet, a környéket. Gazdánk kezet rázott velünk, utánunk intett mosolyogva. Elindultunk, és órákig senki nem beszélt az autóban. Élni, még élni akartuk, - amíg frissek az élmények -, az ott töltött napok emlékeit. Rájöttünk: nem elég hét nap, talán még tíz sem, hogy a sok meg nem látogatott helyet felkeressük.

Csendben búcsúztunk el barátainktól. Igaznak bizonyult gazdánk mottója: "Vendégként érkezik, barátként búcsúzik". Egymás szemében láttuk, hogy nem kell beszélnünk róla: jövõben ugyanott, Székelyföldön, a ZETELAKI TÓNÁL, csak hosszabb ideig!

Válaszodra várva zárom soraimat: Barátod: Legian Miklós 2230 Gyömrõ, Bimbó utca, 42/a, tel: 06-29-334 303, Mobil: 06-30-210 7184

Ízelítõ egy erdélyi utazásból!
Ízelítõ egy erdélyi utazásból!
Kulcsszavak:   

erdélyi utazás, erdély, románia, székelyföld, hargita, erdélyi turizmus, szállás, utazás, vendégház erdélyben, nyaralás, kulcsosház, erdélyi szállások, vendégházak, kulcsosház